Metropolis

Amikor a képekre rápillantva megkérdezik, hogy ugyan minek fotózok aluljárókat, esetleg egyértelműen beazonosítják a Nyugdíjfolyósító Intézetet, akkor beigazolódik a feltevésem, hogy az átlagos néző felületes. Közhely, hogy képdömpingben élünk, impulzusszerűen érnek minket a képi információk, és legtöbbször esélyünk sincsen a vizuális adatfolyam sebességét a saját képességeinkhez igazítani. Ez olyan kikényszerített felületesség, ami teret enged a manipulációnak, és ez különösen veszélyes, amikor a közvetlen környezetünket leszámítva szinte mindenről technikai képek által van tudomásunk.

A kritikátlan befogadás mellett a vizuálisan képzetlen néző másik szélsőséges reakciója, amikor automatikusan Photoshopot kiált a leghitelesebb képre is, hogyha az tartalmában túlmutat az őáltala belátható valóságon. Persze a manipulációnak jóval primitívebb eszközei is lehetnek, esetemben hullámkartonra ragasztott fotópapír (nem beszélve azon esetekről, amikor a kép intakt, tárgya "valódi", csak éppen a kontextus hamis).

A lakóhelyem környékéről begyűjtött minták (például 450 féle panelhomlokzat-elem) újrarendezésével létrehozott részletgazdag textúrák, az azokat megvilágító fényhatások, és persze a közvetítő közeg, a fotográfia "hitelessége" elég lehet az illúzióhoz, noha szándékoltan tartalmaznak önleleplező részleteket is. Egy-egy megbukott manipuláció kapcsán természetes a kép készítőjének, vagy alkalmazójának szándékait vizsgálni, miközben a befogadó a felelőssége fel sem merül.