+Adaptáció+

Egy korábbi munkám, a Lipótmező c. sorozatom miatt határoztam úgy, hogy a pszichiátria intézményeinek felkutatását és megismerését szeretném folytatni, még közelebb kerülve az emberekhez. Egy olyan intézményt választottam, ami a budapesti gyermekpszichiátriai osztályok közül a Szent István Kórház egyik épülete, annak neurózis osztálya. Ebben a kórházban töltöttem majdnem két hónapot a gyerekekkel, a helyzetük, és a kórházi életük ösztönzött arra, hogy egy személyes és szubjektív fotóriport sorozatot készítsek róluk, velük.
Adaptáció azt jelenti a biológiában, orvoslásban: alkalmazkodás a lét feltételeihez. Azért adtam ezt a címet, mert van valamiféle paradoxon a gyerekek valóságos és a benti kórházi életének összehasonlításában. A kórházba felvett gyerekek épp azért kerülnek ide, mert viselkedésükkel olyan problémáik vannak, ami miatt az iskolarendszer vagy környezetük kiveti őket. Egy olyan másik, új környezetbe csöppennek, ahol egy másik rendszer eltérő szabályait kell betartaniuk, és egy új, folyton változó, alakuló közösség tagjaihoz kell alkalmazkodniuk, hogy mire letelik a „forgalomból kivont” néhány hét, elmondható legyen, hogy a kezelés eredményes volt, a gyerekek visszailleszthetőek az eredeti környezetükbe.
A két lehetséges véglet, az ideális cél, tehát a külvilág harmonikus részévé válása, vagy az életük végéig tartó pszichiátriai kezelés között az Ali utcai gyerekkórház, egy átmeneti állomás, amely hozzászokást, beilleszkedést: adaptációt követel mindkét irányba, és folyamatosan változó összetétele miatt önmagán belül is.
A ma gyermekpszichiátriáján sok figyelmet és a legnélkülözhetetlenebbet, vagyis a szeretetet igénylő fiataljait találhatjuk meg. Azt kell észrevennünk, amit szemmel nem láthatunk. Nem a tényfeltáró és megdöbbentő szenzációk korát éljük, hanem egy olyan felgyorsult világét, ahol a személyességre van a legnagyobb szükség, arra, hogy emberekre figyeljünk és ne kategóriákra.