Simulacrum

2012
30x22 cm, transzparens printek lightboxban
A Vakok Állami Intézetének kiállításán ismert celebritások, politikusok és sportolók – bőrszerű Oxam szilikongumival bevont – arcmásai sorakoznak. A látássérülteknek készült, tapintható arclenyomatok hosszú és komplikált mintavételezési procedúrával készültek az alanyok arcáról, 30 perces mozdulatlanság árán. Fotóprojektemben ezen arcmások entitása és a fotográfia médiuma közötti párhuzamok feltérképezése foglalkoztatott. Mennyiben feleltethető meg az arcmásolat a fotografikus kép attribútumaival (tárgyilagosság, sokszorosíthatóság, „megfagyasztott képmás”)? Egy ismeretlen személyről készült letapogatható, háromdimenziós másolat hasonlóan mutat újat egy látássérültnek, mint nekem az illetőről készült kétdimenziós fénykép? Melyikről ismerem fel, melyik jellemzi jobban az eredeti személyt? Milyen párhuzam fedezhető fel a kimerevített fotóportré, és a szintén kimerevített arclenyomat között? Azzal a gesztussal, hogy az arcmásokat a fotográfia – emberi látást imitáló – eszközével reprodukálom, a tapinthatót a fényhatások segítségével két dimenzióba redukálom, ezzel egy paradox önreflexióra teszek kísérletet. Átértékelem, kihangsúlyozom, de meg is kérdőjelezem saját látásom képességét, ahogy egyúttal a fotográfiai látásmód sajátosságait és hiányosságait is.