Tabula rasa

Emlékek, életünk kis darabkái, melyek néha előtörnek a semmiből, nem szépíthetjük, nem felejthetjük őket. Belénk ivódnak és szerves részünkké válnak, mosolyra vagy épp könnyekre fakasztanak bennünket. Pozitív emlékeinket szeretjük újra és újra átélni, de mivan azokkal az emlékképekkel, amiket jó mélyen elrejtünk tudatunk egy titkos kamrájába? A negatív emlékek is ott vannak, várnak és néha váratlanul előbukkanak pedig inkább elfelejtenénk, meg nem történtnek nyilvánítanánk, eltakarnánk őket.
Sokszor nehéz megállapítani, hol húzódik a határ vagy egyáltalán húzódik- e határ az emlékezés és felejtés között, vagy teljesen elmosódik. Azt viszont biztosan kijelenthejük, hogy mindkét esetben fontos szerepet játszanak az érzelmek.
Sorozatomban, olyan helyszínekre mentem el és örökítettem meg, melyek láttán hangokat hallok. Barátok- ellenségek, győzelmek- vereségek, fájdalom- félelem, vidám és keserű élmények sorai ezek. A fehér lepedővel elfedést, elrejtést, eltakarást akarok jelképezni. Minden emlék intim és személyes minden egyes embernek. Fotóimon rámutatok emlékeimre, de mégsem akarok beszélni róluk.