White Cubes

A fotósorozatot Nem-helyek Marc Augé antropológiai fogalma kapcsán, üres galériák és múzeumok termeiben készítem két kiállítás között. (Azért így fogalmazok, mert nem egy lezárt anyagról van szó. Eddig budapesti helyszíneken fényképeztem, de hosszútávon nemzetközi projektben gondolkodom.) Az ideiglenes funkcióvesztés, valamint a kiállító tér és műtárgy viszonyának megfordítása érdekel.

Strukturáltság és felbomlása: Első sorban a technikai felfogást, munkafolyamatot és a képen való megjelenést határozza meg. Egy ilyen tér, feladatából adódóan nem vonhatja el a figyelmet a műtárgyakról, sőt minden esetben alárendelt szerepben áll az alkotásokkal szemben. Az által, hogy funkcióját vesztett állapotba helyezem, önmagáért való lehet a képen.
Alapvetően nagyon foglalkoztat az üres tér „szellemmel” való betöltése. Érdekel, hogy mi az az aspektus, amikor telítettnek érezzük az üreset, mit tud hozzáadni a fotográfia, a fotográfus, esetleg a néző. Vonz a minimalizmus, a monokrómítás és ezek elegyítése, megtörése. Ezeken az alkotói irányokon indultam el, de azért hogy a tér önmaga lehessen, valamelyest megbontom ezen rendszereket. A vonalvezetések, a párhuzamosok, a léptékek kitüntetett szerepet kapnak, de ahhoz hogy személyességet nyerjen a tér, ebből valami minimális kimozdulásnak meg kell jelennie a képeken. A letisztultság ettől függetlenül, ugyan úgy uralja a tereket, csak egy kicsit személyesebbnek érezhető fotóban gondolkodom.
A mozzanat, ami egyaránt erősíti a struktúra felbomlását, valamint a funkcióvesztést, hogy a sorozat egy-egy képén átépítési munkálatok eszközei, tért nyerő fél kész paravánok, festő létra, festékes vödrök stb. jelennek meg. Ez kizökkent a szögletes fehér terekből és erőteljesen az eredeti feladattól való elmozdulást érezteti, annak ellenére, hogy ezen állapotok tökéletes visszaállítására utal. Azért jelennek meg ezek a tárgyak, eszközök a térben, hogy a következő kiállításra újból makulátlan teret teremtsenek.

Ideiglenes funkcióvesztés: Fontos része a sorozatnak, hogy a funkciótlanság csak ideiglenes, ez látható a tér átalakításában, az ott hagyott kellékekben több képen is. Mégis időtlenné teszi a képeket, mivel mindig vissza-vissza tér ez az állapot, minden egyes múzeumban és kiállító térben. Minden kiállítás előtt és után valamilyen módon átalakul a tér, egy időre üzemen kívülivé, a befogadók számára nem-hellyé avanzsál a tér, annak ellenére, hogy ilyenkor is munka folyik. A legfontosabb simítások történnek, mielőtt a nagyközönség szemügyre vehetné a kiállítást. Ez az a kettősség, amikor a térnek az aktuális funkciója kialakul, idomul a következő kiállításhoz, a szemlélők számára mégis funkciótlan. Alapvetően olyan terekben dolgozom, amiknek könnyen meghatározható, jelentős szerepük van van a művészet közvetítésében, de olyan időpontokban látogattam meg ezeket az intézményeket, amikor a művészetet befogadók nem találkoznak a helyszínekkel. Amikor jó formán nincs semmi érdekes benne.
Foglalkoztat, hogy mit nyújtanak olyan terek, amik kifejezetten a műtárgyak bemutatásáért jöttek létre, ez által semlegesek próbálnak lenni, hogy a befogadó tényleg a művekre tudjon koncentrálni. Vajon ha a műtárgyakat kivesszük a képletből tudnak-e egyediek lenni, van-e bennük valami különleges, annak ellenére, hogy minden díszességet, harsogást, különlegeset nélkülöznek? Ez az egyszerű tér az által, hogy funkcióját vesztetten jelenik meg a képen felemelkedhet-e azok közé a műtárgyak közé, amik bemutatására készült?
Fontosnak tartok megemlíteni egy installációt, ami számomra összeköti a galéria funkciótlanságát, de terének betöltését és erőteljesen mutatja a galéria és a műtárgy egy lehetséges viszonyát: Karin Sander 2012-es „Ledöntött” című helyspecifikus installációja Berlinben az Esther Scipper Galériában volt látható. Sander a földre fektette a két – Schipper építésze által korábban felhúzott – falat, ezzel megbontva a galéria és a műalkotás közötti távolságtartó viszonyt, amiben a fehér falak minden esetben csak egy há